7 éves mélyponton a jótékonykodás mértéke Magyarországon

2016. november 29. - gergonagy

Mióta a világ egyik vezető jótékonysági szervezete, a Charities Aid Foundation (CAF) a Gallup közreműködésével méri a világ országainak jótékonysági indexét (World Giving Index, WGI), azóta még egyszer sem szerepelt Magyarország ennyire hátul a rangsorban. A vizsgált 140 ország között idén a 134. helyen végeztünk. Ha a index idei értékét a korábbi évek magyar adataival vetjük össze, akkor jól látható, hogy eddig még soha nem volt ilyen alacsony a jótékonykodás, különösen a pénzadományozás mértéke Magyarországon.

1950h_wgi_2016_heatmap_proof4markup_181016_page_1.jpg

A Charities Aid Foundation (CAF) a világ egyik vezető jótékonysági szervezete, székhelye az Egyesült Királyságban van, és további 9 országban működtet irodákat. Küldetése arra motiválni a társadalmat, hogy minél hatékonyabban tudjon segíteni, és hozzájárulni az egyének és a közösségek életének formálásához szerte a világon.

A World Giving Index (WGI - Világ Jótékonysági Index) mutatót 2009 óta, tehát 7 éve mérik számos országban, így kiváló lehetőséget nyújt a globális összehasonlításra. Segítségével megtudhatjuk, az egyes országokban hogyan alakul a pénzadományozás, az önkéntes tevékenység és az idegeneknek való segítségnyújtás lakossági aránya. Az index és az évente közreadott jelentések célja elsősorban a figyelemfelhívás, illetve a megállapításokon, javaslatokon keresztül a segítő tevékenység ösztönzése. 

A legfrissebb, november elején publikált jelentés is a Gallup nemzetközi felmérésén (Gallup World Poll) alapul. 140 olyan országban végeznek közvélemény-kutatásokat, melyek lakossága a világ népességének 96 százalékát fedi le. Az országok többségében 1000 fős reprezentatív mintával dolgoztak.

Az index három kérdésre adott igen válaszok arányainak átlagából áll össze:

1. Adományozott-e pénzt az elmúlt hónapban valamilyen jótékonysági szervezetnek?

2. Végzett-e önkéntes munkát az elmúlt hónapban valamilyen szervezetnél?

3. Nyújtott-e segítséget az elmúlt hónapban idegennek vagy olyan ismeretlen személynek, akinek szüksége volt erre? 

Miközben az idei jelentés szerint az elmúlt hét évben összességében nőtt a jótékonykodás mértéke a világban, addig Magyarország éves adatainak összevetése ettől eltérő tendenciát mutat. Miközben az országok rangsorában 2014-ben még a középmezőnyben voltunk, addig mára az utolsó 10 közé kerültünk. A fenti kérdésekre adott igen válaszok arányainak átlaga ma csupán 20 százalék hazánkban. A ranglistán egyébként immár harmadik éve Mianmar az első (idén 70 százalékkal), a második az USA (61%) és Ausztrália a harmadik (60%).

Forrás: CAF World Giving Index 2010 - 2016

Segítségnyújtás ismeretlennek

A segítségnyújtás három vizsgált formája közül a jelentés szerint ez a leggyakoribb a világon. Az 1000 magyar válaszadó harmada (34%) nyilatkozott úgy, hogy az elmúlt hónapban segített egy ismeretlennek. Az európai átlag 44 százalék volt 2015-ben. Az országok rangsorát tekintve Irakban válaszolták a legnagyobb arányban (81%), hogy segítettek, őket Líbia (79%) és Kuvait (78%) követte.

 
Pénzadomány jótékonysági szervezetnek

Az európai átlaghoz (36%) képest feleakkora arányban (16%) mondták Magyarországon, hogy adományoztak pénzt valamilyen jótékonysági szervezetnek az előző hónapban. Ez az érték még soha nem volt ilyen alacsony a felmérések 2009-es indulása óta hazánkban. A rangsorban olyan országok is előttünk vannak, mint Kenya, Etiópia, Haiti vagy Szíria. Az élen Mianmart (91%) Indonézia (75%) és Ausztrália (73%) követi.


Önkéntes tevékenység

Szintén az európai átlag (19%) fele (9%) válaszolta itthon, hogy az előző hónapban végzett önkéntes munkát valamilyen szervezetnél. A rangsorban első Türkmenisztánban ez 60 százalék, a második Mianmarban 55 százalék, a harmadik Indonéziában pedig 50 százalék.

 

Alacsony bizalomszint és pénzhiány

Számos egyéb kutatás mutatja, hogy Magyarországon alacsony az intézményekbe vetett bizalom szintje, ideértve a jótékonysági szervezetekbe vetett bizalom szintjét is, illetve egymásban sem bíznak az emberek. Úgy tűnik, a segítségnyújtás gyakoribb a családon vagy baráti körön belül, idegeneket vagy szervezeteket sokan a bizalomhiány vagy az anyagi lehetőségeik korlátozottsága miatt nem támogatnak, legalábbis saját bevallásuk szerint.

Charities Aid Foundation 2016-os jelentése, illetve az első, 2010-es jelentés óta körvonalazódó trendek tehát összhangban vannak a szolidaritás és a bizalom  alacsony szintjét, illetve annak csökkenését mutató egyéb kutatási eredményekkel. 

A Genovese-gyilkosság hősei és a 38 tétlen szemtanú mítosza

Kitty Genovese nevét hallva először általában az jut az eszünkbe, hogy egy olyan brutális gyilkosság áldozata lett, amit nagyon sokan láttak, mégse tett senki semmit. A New York Times akkoriban megjelent, durva túlzásokat tartalmazó beszámolójának, és a '60-as évek közepén uralkodó közhangulatnak köszönhetően egy olyan legenda született, melyet még ma is rendszeresen idéznek a városlakók közönyösségének és passzivitásának legjellemzőbb példájaként.

Genovese gyilkosa éppen két hónappal ezelőtt halt meg a börtönben, ami lehetőséget kínál arra, hogy búcsút mondjunk a 38 tétlen szemtanú mítoszának is, és az eddiginél nagyobb figyelmet szenteljünk azoknak az embereknek, akik bátran mertek cselekedni az eset során, habár a 28 éves nő életét végül senki nem menthette meg.

baker_missingstory_ba_img_0.jpg

A New York Times lerakja a 38 passzív bámészkodó mítoszának alapjait


1964-ben a gyilkosság után két héttel (március 27-én) számolt be Martin Gansberg részletesebben az esetről a New York Times címlapján, a következő címmel: “A gyilkosság 37 szemtanúja közül senki nem hívta a rendőrséget”. A bevezető szerint “Több mint fél órán át 38 becsületes, törvénytisztelő polgár nézte végig Queensben, ahogy egy gyilkos három alkalommal rátámad egy nőre, és megkéseli őt Kew Gardensben.”

nytgenoveseheadline1964.png

A tények helyett a médiabeszámolók és a nyomukban kialakuló közhangulat együtt támogatta, és erősítette meg azt verziót, mely azóta is rendre felbukkan cikkekben, könyvekben, filmekben, egyetemi tankönyvekben, de még színdarab és musical is született a témában.

A közkeletű, és a legenda fenntartásához kellően általános változat szerint Kitty Genovese épp a munkahelyéről tartott hazafelé New York Queens negyedében 1964. március 13-án, pénteken, mikor hajnali 3 után lakásának épülete előtt az utcán megtámadta egy férfi késsel a kezében. A nő valahogy eljutott az utcasarokra, ahol segítségért kiáltott: "Istenem, megszúrt. Segítsenek! Segítség!" A környező lakásokban sorra felkapcsolódtak a villanyok. A támadó távozott, majd visszatért és újra szúrt. A támadás kezdete után több mint fél órával a nő meghalt. Legalább 38-an látták a történteket, de nem tettek semmit, a rendőrséget csak a nő halála után hívta fel végül az egyik szemtanú. A mentők már csak a holttestet vitték el, ekkor jelentek meg először nagyobb számban a szomszédok.

A napilap később maga is elismerte, hogy durván eltúlozták többek között a szemtanúk számát, és a passzív viselkedésükről adott leírást. Ettől függetlenül a szomszédok nagy része a nyilatkozatok alapján valóban nem érezte feladatának a beavatkozást, féltek, azt gondolták, majd mások segítenek, néhányan pedig úgy vélték, hogy biztos csak családi perpatvar az egész, netán részegek közti civódás, tehát maga az áldozat is a felelős lehet a történtekért.

Hősök a mítosz mögött


A részletekből azonban egy ennél jóval összetettebb, és a szereplők viselkedését tekintve jóval színesebb kép bontakozik ki. Catherine Genovese, akit mindenki csak Kittynek hívott, éppen az autójával tartott hazafele munkahelyéről, egy általa vezetett bárból. A későbbi támadó, a 29 éves  Winston Moseley ekkor már több mint egy órája kutatott áldozat után szintén egy kocsiban ülve. Hajnali negyed négy fele kezdte követni a nőt, aki végül a lakásához közeli vonatállomás mellett parkolt le (1-es szám a fotón).

thumbnailimage.jpgAz Austin Street Kew Gardensben (Qeens, New York)

Moseley-t már az utcán sétálva látta meg, akitől megijedt, futni kezdett, de a férfi egy könyvesbolt előtt elkapta, és vadászkésével hátbaszúrta (2). A nő kiáltozott, mire villanyok kapcsolódtak, majd az egyik szomszéd (Robert Mozer) az utca túloldaláról kikiabált az ablakon: "Hagyja békén azt a lányt! Tűnjön onnan! Mit csinál?" Moseley félt, hogy őt vagy az autóját később felismerik, így otthagyta a nőt, és a  közelben parkoló kocsijához sietett.

A sebesült Genovese az utca sarkán át (3) az épület mögé tántorgott (4), és behúzódott a ház egyik belső előterébe. Az elkövető közben visszatért, rátalált, és megint támadt. Megkéselte, megerőszakolta és kirabolta. Ezután elmenekült kocsijával, még mielőtt a nő meghalt.

Összesen tehát két támadás történt, és nem három, ahogy az a New York Timesban szerepelt. Emellett nemhogy 38, de egyetlen olyan személy se volt, aki mindkét támadást az elejétől a végéig látta volna. Az elsőt egyetlen ember nézte végig, az utca másik oldalán dolgozó Joseph Fink, aki valóban nem csinált semmit, a támadó eltűnése után aludni ment az alagsori lakásába. Ott van viszont Robert Mozer, a szemben lakó szomszéd, aki csak a hangokat hallotta, de egyáltalán nem maradt passzív, hiszen kikiabált a lakásából, pont ezzel akasztotta meg az első támadást, és bírta távozásra az elkövetőt.

A második támadás már az épületen belül történt, és az egyetlen szemtanú Genovese egyik barátja volt, az akkor éppen részeg Karl Ross. Az első támadást csak hallotta, viszont a második pont az ajtaja előtt történt. Azonban mikor kinézett az ajtón, megijedt, és telefonálni kezdett. Felhívta egy barátját, aki azt tanácsolta, ne csináljon semmit. Aztán az egyik szomszédot tárcsázta, Sophia Farrart, aki azt javasolta, hogy másszon át hozzá a tetőn át. A férfi ki is mászott az ablakon, és átment, ahol az idős nő utasította, hogy hívja a rendőrséget. A 70 éves, 150 cm magas hölgy pedig kiszaladt a megkéselt, megerőszakolt szomszédjához úgy, hogy egyáltalán nem lehetett biztos abban, hogy a támadó már elmenekült.

3kz7rxx.png

A két támadás ideje alatt valójában ketten is hívták a rendőrséget. Az utolsó hívás volt Karl Rossé, aki később azt mondta a nyomozóknak, hogy nem akart belekeveredni. A telefon után két percen belül ki is értek a rendőrök. A mentő érkezésekor Kitty Genovese még élt, és épp idős szomszédja, Sophia Farrar tartotta a karjaiban. Végül a kórházba szállítás közben hunyt el.

A sorozatgyilkos Winston Moseley és az őt lefülelő szemtanú


Érdekes módon az is pont egy cselekvő városlakó volt, aki végül a bűncselekmény elkövetése után hat nappal rendőrkézre adta Kitty Genovese gyilkosát, Winston Moseley-t, mikor az egy tévékészülék társaságában próbált távozni egy házból.  

winston_moseley.jpg

Moseley 29 éves volt tette elkövetésekor, nős, két gyerek édesapja. A halk szavú, intelligens férfi gépek üzemeltetésével foglalkozott, és korábban nem volt büntetve. A kihallgatás során még két fiatal nő ellen elkövetett gyilkosságot vallott be, 8 nemi erőszakot és 30-40 betörést.

Azóta (1964. július 7.) ült börtönben egészen két hónappal ezelőtti haláláig (2016. március 28.). 52 börtönben töltött évével egyike volt a New York állam vendégszeretetét legrégebb óta élvező raboknak.

Habár annak idején villamosszék általi halálra ítélték, a halálbüntetés 1965-ös állami eltörlése miatt életfogytiglani börtönre változtatták az ítéletet. Börtönévei nem teltek unalmasan. 1968-ban kórházba került, ahonnan megszökött. A szökés során öt túszt ejtett, és elkövetett egy újabb nemi erőszakot, mielőtt az FBI elfogta. (Az életfogytiglani mellé kapott még kétszer 15 évet.) 1977-ben diplomát is szerzett szociológiából, és összesen 18 alkalommal kérvényezte a szabadlábra helyezését. Utoljára a tavalyi évben.

genovese_killer_r620x349.jpg

Közönyös városlakók és/vagy tétlenségre késztető helyzetek?


A Genovese-gyilkosság nagyon gyorsan óriási figyelmet keltett abban az időben. Különösen a szemtanúk állítólagos elsöprő mértékű passzivitása váltott ki általános felháborodást. A történet önálló életet kezdett élni, legendává vált, számos pontatlanság és félreértés kezdte övezni. Mindenki valószínűnek tartotta, és épp ezért könnyen elfogadta igazságként, hogy az emberek kivétel nélkül teljesen közömbösen reagálnak egy szemük előtt lejátszódó gyilkosságra. A legáltalánosabb következtetés az volt, hogy a nagyvárosi élet elidegenedetté és embertelenné tesz. Közönyössé, közömbössé válunk az emberi szenvedés iránt. A városi ember érzéketlenségének a mítoszát az esetet követő pontatlan sajtóbeszámolók alapozták meg, illetve az aggodalommal, félelemmel és előítéletekkel teli közhangulat a '60-as évek közepének New Yorkjában.

John Darley és Bibb Latané New York-i szociálpszichológusok pont ezzel a magyarázattal nem érték be, és elkezdték 1969 után több kísérletben vizsgálni, hogy mi volt jellemző az adott társas helyzetre, amiben a szomszédok találhatták magukat, mi vezethetett passzivitásához. Számos igen ötletes kísérleti elrendezést alkalmazva jutottak például arra a következtetésre, hogy minél többen vannak jelen egy vészhelyzet során (pl. mikor valaki epilepsziás rohamot kap), minél több a bámészkodó, annál jobban megoszlik az egyéni felelősség érzése, csökken az egyén késztetése a beavatkozásra. Ezt nevezik bámészkodó hatásnak (bystander effect), de hívják Kitty Genovese- vagy Genovese-szindrómának is. Ilyenkor kulcsfontosságú, hogy minél többen vegyék észre, és értelmezzék jól láthatóan vészhelyzetként az adott szituációt, és ne keressenek önigazolásokat a passzív viselkedésre (biztos részeg az illető, magának kereste a bajt, nem az én dolgom a segítség, stb.). Megnő a segítségnyújtás valószínűsége akkor is, ha a bajbajutott egyértelműen csak ránk számíthat, esetleg közvetlenül a mi segítségünket kéri.

A Genovese-gyilkosság után központi rendőrségi hívószámot is létrehoztak még abban az évben (addig körzetenként más számokat kellett hívni vészhelyzet esetén), illetve az eset hozzájárult a 911-es hívószám 1968-as bevezetéséhez.

Habár a 38 tétlen szemtanú története később sok tekintetben túlzónak vagy félrevezetőnek bizonyult, attól még számos egyéb példa bizonyítja a bámészkodó hatás, és a felelősség megoszlásának a működését.  A passzív, közönyös emberekről szóló előítéletek, az azokat meglovagló szalagcímek azonban nem kell, hogy vakká tegyenek minket a hősiesség példáira, vagy megingassák azt a hitünket, hogy ha velünk történik valami, akkor lesz aki segít. Nem kell feltétlenül Kitty Genovese gyilkosának a fejével gondolkodnunk, aki az egyik nyomozó kérdésére azt a választ adta: “Tudtam, hogy nem tesznek majd semmit. Az emberek sosem tesznek.”

Ha részletesebben is érdekel a bámészkodó hatás működése, szívesen megismernéd, hogyan válhatnak aktív hősökké a passzív szemlélők, akkor érdemes szétnézned a Hősök Tere Kezdeményezés tréningjei között. Civil érdeklődők, pedagógusok, vállalatok és trénerek külön találhatnak maguknak megfelelő képzéseket. A Brain Bar Budapest keretében hamarosan egy izgalmasnak ígérkező workshopra is sor kerül (2016. június 3., 18:00, Design Terminál) az ismert szociálpszichológus Philip Zimbardo közreműködésével.

Miért ajándékozzunk inkább élményeket a tárgyak helyett?

Az élmények vásárlása helyett gyakran tárgyakra költjük a pénzünket, mert úgy gondoljuk, hogy egy koncert vagy egy vacsora gyorsan véget ér, viszont egy ruhadarab vagy egy új táblagép sokáig megmarad. A pszichológiai kutatások szerint azonban a vásárlások e két típusa az általuk okozott örömérzetet illetően pont ezzel ellentétes következményekkel jár. Az élmények az eredmények alapján nagyobb és hosszabb ideig tartó örömet okoznak, emlékezetesebbek, sőt még a rájuk való előzetes várakozás is kellemesebb, mint a tárgyak vásárlásakor.

938632_10208188361693188_1781133229_o.jpgFotó: Nagy Márton (MartoN_Nagy Photo)

Az élmények nagyobb örömet okoznak, mint a tárgyak

Thomas Gilovich a Cornell Egyetem pszichológia professzora Leaf van Bovennel (Colorado Egyetem) együtt mutatta ki először 2003-ban, hogy amennyiben a vásárolt dolgok által okozott örömet vesszük figyelembe, akkor az élményekre költött pénz jobb befektetésnek bizonyulhat, mint az az összeg, amit tárgyak beszerzésére költünk. A résztvevők mind a kérdőíves felmérésekben, mind pedig az azokat kiegészítő kísérleti helyzetekben több pozitív érzésről számoltak be, mikor a vásárlás tárgya valamilyen élmény volt (pl. utazás, síbérlet, koncert), nem pedig egy olyan kézzelfogható dolog, mint egy könyv, ruha vagy valamilyen elektronikai termék.

Az általunk átélt élmények ugyanis a birtokolt tárgyaknál szorosabban kapcsolódnak az identitásunkhoz, továbbá másokkal is összekötnek minket. Beszélgetünk róluk az ismerőseinkkel, társalgási témává válnak, a saját személyes élettörténetünk részévé. Ezzel szemben a birtokolt dolgainkhoz hozzászokunk, és gyorsan csillapodik a beszerzés felett érzett öröm. Fontos szerepe van annak is, hogy az élményeket nehezebb összemérni mások élményeivel, miközben a többieken látott ruhára vagy táskára könnyebb képzeletbeli árcímkét aggatni, és szélesebb teret engedni ezzel a társas összehasonlítás negatív hatásainak. 

12394748_10208188087846342_517924585_o.jpgFotó: Nagy Márton (MartoN_Nagy Photo)

A társalgás és a beszélgetőtárs megítélése is pozitívabb, ha élmény a téma

Gilovichék 2010-ben egy kísérletsorozat résztvevőit kérték többek között arra, hogy vegyenek részt olyan beszélgetésekben, ahol tárgyak vagy élmények vásárlása került szóba, majd mondják el benyomásaikat a társalgásról, valamint a beszélgetőtársról. A résztvevők kevésbé kedvelték a beszélgetőpartnerüket, és kevésbé élvezték a vele való társalgást, mikor tárgyakról folyt az eszmecsere. 

A várakozás is jobb hangulatban telik, ha élményre várunk

Úgy tűnik, egy élmény nem csak utólag okoz nagyobb örömöt, de már a vásárlást megelőzően is kellemes izgalmat, pozitívabb érzéseket eredményez. Egy tavaly publikált kutatássorozat (Amit Kumar, Matthew A. Killingsworth, Thomas Gilovich) egyik részében egyetemistákat kérdeztek arról, hogy milyen típusú (élmény vagy tárgy) vásárlásra  készülnek a közeljövőben, majd értékelniük kellett, hogy a közelgő vásárlás milyen érzésekkel tölti el őket, és milyen mértékben. Mennyire éreznek türelmetlenséget vagy inkább izgalmat, kellemes vagy inkább kellemetlen érzéseket?  Az említett tárgyak (pl. laptop, ruha) és élmények (pl. koncert, síbérlet) között az árat tekintve nem volt nagy eltérés, de a hatásukban igen. A válaszok alapján úgy tűnt, sokkal élvezetesebb az élményekre várni, mint a tárgyakra. A résztvevők legalábbis a tervezett vásárlás előtt inkább éreztek kellemes izgalmat, mint türelmetlenséget.

Ugyanez volt az eredmény, mikor a kutatók véletlenszerűen érkező telefonhívásokkal érdeklődtek több mint 2000 résztvevő aktuális hangulata, vásárlási szándékai és az azzal kapcsolatos érzései felől. Az élmények vásárlását megelőző várakozás több kellemes érzéssel, izgalommal, kevesebb türelmetlenséggel járt együtt.

Ha viszont a tárgyak beszerzésére várakozva inkább türelmetlenséget érzünk, felvetődik a kérdés, hogy vajon ez a viselkedésünket is befolyásolja-e. Például amikor másokkal együtt egy sorban kell állnunk. Ennek vizsgálatához olyan újságcikkeket elemeztek, melyek tárgyak vagy élmények vásárlására várakozó, hosszú, lassan haladó sorokban álló embertömegekről szóltak. Kiderült, hogy mikor például koncert előtt vagy egy új kajásautó kipróbálása miatt álltak sorba az emberek, jobb hangulatban telt a várakozás, nagylelkűbbek voltak, szívesebben beszélgettek egymással a sorban állók, sőt arra is akadt példa, hogy közös énekléssel töltötték az időt. Ehhez képest a tárgyak megszerzésére várakozók körében nagyobb arányban fordultak elő például különféle rendzavarási esetek. A kutatók feltételezése szerint ebben nagy szerepe van a szűkösségnek is, mivel a tárgyaknál nagyobb az esélye annak, hogy elfogy a készlet valamiből.

12398266_10208188342092698_894350732_o.jpgFotó: Nagy Márton (MartoN_Nagy Photo)

Az élmények és a tárgyak vásárlásának a hatása, a hatás erőssége függhet attól is, hogy valaki mennyire optimista beállítottságú. Az optimistákra erősebben hatnak az élmények, nincsenek ellenükre az azokkal járó meglepetések, váratlan helyzetek. Az se mindegy, hogy valakinek a szenvedélye-e bizonyos tárgyak gyűjtése, mert ha valakinek tárgyakhoz kötődik a hobbija, akkor a vásárlás ugyanolyan örömmel járhat számára, mint másoknak egy élmény. A szenvedélye pedig másokkal is összeköti. 

Az élmények és a materiális dolgok vásárlásának elégedettségre gyakorolt hatását magyar adatbázisokon is elemezték tavaly. A tanulmány szerzői, Hajdú Tamás és Hajdú Gábor amellett, hogy a témában eddig született kutatások többségének módszertani gyengeségeire is felhívják a figyelmet, az adatok alapján megerősítik, hogy "azok, akik a kiadásaikat inkább élményekre fordítják tárgyak helyett, magasabb elégedettségről számolnak be". 

Élményközpontú ajándékozási és értékesítési stratégia


Mindezek fényében örömmaximalizálási szempontból teljesen racionális döntés lehet inkább élményeket ajándékozni másoknak. Még ideálisabb, ha az ajándékozott élmény nem azonnal "elfogyasztható", hanem a kellemes várakozás jelentette pozitív érzéseket kihasználva a közeli jövőben következik be.

De mi a helyzet akkor, ha mégis tárgyat ajándékozunk, vagy ilyen terméket forgalmazunk? Egyrészt lehetőség van például arra, hogy a tárgyak átadását, megvásárlását minél inkább élményszerűvé tegyük. Másrészt az előzetes tájékozódás, az utánajárás, mások értékeléseinek a megismerése, termékismertető rendezvények szervezése vagy az azon való részvétel már része lehet a folyamatnak, ami élményszerűvé teheti egy termék megvásárlását, és növelheti az elégedettségérzetet. Ez meghosszabbítja ugyan a vásárlás folyamatát, de mint látjuk, a fogyasztói elégedettség szempontjából egyáltalán nem baj, ha nem mindent azonnal akarunk megszerezni,elfogyasztani, hanem kihasználjuk a vásárlás vagy az ajándékok jelentette örömnek azokat a plusz lehetőségeit, amiket a késleltetett fogyasztás és az élmények nyújthatnak.

Nagyobb az egyenlőtlenség, mint gondoljuk?

Miközben az amerikaiak a kutatások szerint rendre alulbecslik a tényleges jövedelmi és vagyoni különbségeket, addig Magyarországon az emberek által észlelt egyenlőtlenség nagyobb annál, mint azt az objektív mutatók alapján várni lehetne. Valójában az Európai Unió és az OECD országainak alacsony vagy közepes jövedelmi egyenlőtlenségekkel jellemezhető csoportjához tartozunk, de az előző években a társadalmi különbségek növekedését tapasztalhattuk, ami szubjektív értékelésünkre is hatással van.

7598612442_07647b6bd7_z.jpg

Illusztráció: Trouth.org/Flickr 

Döntéseinket és cselekedeteinket a legtöbbször nem statisztikai adatok befolyásolják, hanem az, hogy mit gondolunk egy adott dologról, milyen érzelmeink, várakozásaink, közvetlen tapasztalataink vannak vele kapcsolatban. Különösen akkor van ez így, ha nem vagyunk birtokában pontos és hiteles információknak, de döntenünk, cselekednünk kell, mondjuk egy politikai választás alkalmával (akár úgy, hogy a passzivitás, az otthon maradás mellett döntünk).

Ha hirtelen mondjuk valaki azután érdeklődne, hogy vajon ma Magyarországon a jövedelmek hány százalékát kapja a társadalom leggazdagabb 20 százaléka, és mekkora hányadát a legszegényebb 20 százalék, valószínűleg csak becslést tudnánk mondani. Arról is lenne véleményünk, hogy milyen arányú elosztást tartanánk igazságosnak. Azonban néhány, a közelmúltban végzett kutatás eredményéből ítélve a valóság sokszor meglepően távol állhat mind az általunk észlelt, mind a méltányosnak érzett arányoktól.

Többek között a 2011-ben kibontakozó Occupy-mozgalomnak és Thomas Piketty francia közgazdász pár napja magyarul is megjelent 2013-as könyvének (A tőke a 21. században) köszönhetően egyre többet hallani a világban tapasztalható társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségekről. Az Occupy politikai jelszava (Mi vagyunk a 99 százalék!) arra utal, hogy az amerikai lakosság 99 százalékának a kezében jóval kisebb vagyon koncentrálódik, mint a maradék 1 százaléknál. Piketty pedig gazdaságtörténeti elemzésében szintén a világban tapasztalható egyenlőtlenségek alakulására, folyamatos növekedésére hívja fel a figyelmet. Nem véletlen, hogy mindezek farvizén számos egyéb kutatás születik mostanában, például olyanok, melyek az egyenlőtlenség szubjektív érzékelésének a vizsgálatára összpontosítanak.

Tényleges, észlelt és méltányosnak tartott vagyoni egyenlőtlenség

Mit gondolunk a vagyoni egyenlőtlenségekről? Mekkora vagyona (megtakarítása, vagyontárgya, ingatlana, részvénye, stb.) van szerintünk a háztartások legszegényebb 20 százalékának, a következő 20 százaléknak, és így tovább a népesség leggazdagabb ötödéig? A vagyon milyen arányú elosztását éreznénk ideálisnak?

Michael Norton és Dan Ariely 2011-ben publikált kutatásukban több mint 5000 amerikait kérdeztek erről. Az átlag szerint a leggazdagabb 20 százalék a vagyon 59 százalékát birtokolta akkoriban, a legszegényebb 40 százalék pedig csak kb. a 9 százalékát (a lenti diagram középső oszlopa). A valóság azonban nagyon eltért ettől (felső oszlop). A háztartások leggazdagabb 20 százaléka ugyanis a vagyon több mint 84 százalékának, a legszegényebb 40 százalék pedig a vagyon 0,3 százalékának volt a birtokosa abban az időben! Csak a Walton-család tagjai (a Walmart áruházlánc tulajdonosai) nagyobb  vagyonnal rendelkeztek, mint az amerikai családok 42 százaléka együttvéve! 

wealth_inequality.jpg

A megkérdezettek ehhez képest persze teljesen más arányokat tartottak volna igazságosnak is (a diagram alsó oszlopa). A leggazdagabb ötödnek a vagyon 32 százalékát adták volna, a legszegényebb két ötödnek pedig 25 százalékot. Érdekes módon, bármilyen társadalmi csoportot kérdeztek, akár republikánusokat, akár demokratákat, akár gazdagokat, akár szegényeket, nőket vagy férfiakat, mindannyian a valóságosnál méltányosabb elosztást szerettek volna. (Teljes egyenlőséget a megkérdezettek közül senki nem kívánt.)

A vagyoni egyenlőtlenség mellett más - azzal szorosan összefüggő - területekre is rákérdeztek, és azt tapasztalták, hogy az egyenlőtlenség különösen az egészségüggyel és az oktatással kapcsolatosan piszkálta az emberek csőrét, vagyis ott, ahol az érintettek (pl. csecsemők, gyerekek, fiatalok, betegek, idősek) aligha tehetőek felelőssé a körülményeikért, és nem képesek önállóan képviselni az érdekeiket.

 


Mekkora egy vállalatvezető vagy egy miniszter keresetének egy szakképzetlen munkás keresetéhez viszonyított aránya?

Tavaly szintén Michael Norton vizsgálta egy munkatársával (Sorapop Kiatpongsana jövedelmi arányokban észlelt különbségeket. 40 országban (köztük hazánkban is) körülbelül 55 ezer embert kértek arra, becsüljék meg, hogy mekkora egy vállalatvezető, illetve egy kormánytag keresetének egy szakképzetlen munkás keresetéhez viszonyított aránya. Aztán megkérdezték, hogy milyen arányt tartanának igazságosnak. A vállalatvezető/képzetlen munkás jövedelmének arányát az amerikaiak társadalmi hovatartozástól függetlenül 30:1-re becsülték, méltányosnak a 7:1 arányt tartották volna. Az arány a valóságban 354:1 volt (ötven éve pedig még csak 20:1)! 

Az amerikaiak tehát rendre alulbecslik a tényleges jövedelmi/vagyoni különbségeket, és ezektől igencsak távol állnak az általuk ideálisnak tartott elosztási arányok. Vagyis annak ellenére, hogy a különbségek növekedéséről sokat hallani, csak kevesen érzik azt igazán komoly problémának. Nem véletlen, hogy 2011 után az Occupy-mozgalom sem húzta sokáig, bár kétségkívül erősítette a téma jelenlétét a közbeszédben.

Egy idei tanulmány azt is felvetette, hogy a gazdasági és társadalmi különbségek pozitív irányba torzító észlelésének az oka a kifejezetten az amerikaiakra jellemző túlzott optimizmus lenne. Az a hit, hogy bárki, aki keményen dolgozik, az körülményeitől függetlenül előrébb juthat. A kutatás szerint ugyanis a felfelé irányuló társadalmi mobilitásnak, a felemelkedés lehetőségének a mértékét felülbecslik az USA-ban (a szegények és a politikai szempontból konzervatívabb nézeteket vallók jobban, mint a gazdagok és a liberálisabb nézeteket vallók).

A teljes képhez hozzátartozik, hogy az Egyesült Államokban jelenleg van is honnan pozitív irányba torzítani, hiszen az ország a nyugati államok között a legegyenlőtlenebb, a társadalmi mobilitás pedig sokkal kisebb, mint a szomszéd Kanadában vagy Európában.

Jövedelmi egyenlőtlenség Magyarországon

A korábban említett 2014-es kutatásban Magyarország is azok között az országok között volt, ahol az észlelt és a méltányosnak tartott jövedelemarányok különbségeit vizsgálták. A tanulmányban található diagram szerint mind a vállalatvezető/szakképzetlen munkás (bal oldali diagram), mind a kormánytag/szakképzetlen munkás (jobb oldali diagram) jövedelmi arányok esetében a közé a 6-10 ország közé tartoztunk a 40-ből, ahol jól láthatóan a legnagyobb az eltérés a becsült és az ideálisnak tartott arányok között.

www_hbs_edu_faculty_publication_files_kiatpongsan_norton_2014_f02b004a_c2de_4358_9811_ea273d372af7_pdf.png

A tényleges jövedelemarányokat ugyan hazánk esetében itt külön nem elemezték, de több nemzetközi összehasonlító vizsgálat és adatfelvétel (ISSP, Eurobarometer) azt mutatja, hogy a magyarok által észlelt egyenlőtlenség nagyobb annál, mint azt a tényleges mutatók alapján várni lehetne. Magyarországon rendre az egyik legmagasabb a jövedelemegyenlőtlenség mértékét túlságosan nagynak érzők aránya, miközben hazánk valójában az átlagnál kisebb vagy közepes mértékű egyenlőtlenségi mutatókkal jellemezhető országok közé tartozik az Európai Unióban és az OECD-térségben.

Nagy hatással lehet véleményünkre az egyenlőtlenség fokozatos növekedésének a tapasztalata. A nyolcvanas évektől 1995-ig nőtt a jövedelmi egyenlőtlenség mértéke, 2005-ig alig változott, a gazdasági válságig csökkent, azóta pedig újra növekszik. Az utóbbi években leginkább a társadalom legfelső (leggazdagabb) ötödének a részesedése nőtt, a legalsó (legszegényebb) ötödé pedig csökkent:

ksh.png

Forrás: KSH (A háztartások életszínvonala)

Az Eurostat adatai szerint a tavalyi évben így nézett ki nálunk az egyes jövedelmi ötödöknek az összjövedelemből való részesedése:

A bolt dresszkóddal, a templom vízsugárral tartja távol a hajléktalanokat

Miközben Budapesten a Lövölde téri Lidlbe a házirend szerint csak kifogástalan öltözékben szabad belépni, egy San Francisco-i székesegyház komplett öntözőrendszerrel hívta fel magára nemrég a figyelmet, azzal próbálják távol tartani a hajléktalanokat a bejáratoktól.

Tovább

Börtönkísérlet és sokkgenerátor a filmvásznon

A stanfordi börtönkísérlet és a tekintélynek való engedelmességi hajlamot vizsgáló sokkgenerátoros kísérlet a szociálpszichológia két legismertebb és óriási vitákat kiváltó "sztorija". Nem véletlen, hogy jó pár évvel a kivitelezés után még mindig fantáziát látnak bennük a filmes alkotók. Január végén az USA legnagyobb független és dokumentumfilmes fesztiválján, a Sundance Fesztiválon mutatták be a Stanfordi börtönkísérlet (The Stanford Prison Experiment) és a Kísérletező (Experimenter) című filmeket, melyeket Philip Zimbardo és Stanley Milgram munkássága ihletett.

Tovább

Viselkedéstudomány és kandi kamera a NatGeo új sorozatában

Vajon mi az a dolog, ami a legjobban zavar minket a környezetünkben élő emberek hétköznapi viselkedésében? Ha megvan, akkor böngésszük át a közelmúlt legismertebb társadalomtudományi kísérleteinek tárházát, és nézzük meg, milyen kutatási eredményeket használhatunk az adott probléma kezelésére. Fogjunk egy tévéstábot, és menjünk a terepre tesztelni, hogy tényleg kiállják-e a valóság próbáját a választott módszerek, és mennyire hatékonyan válnak be. Ja, és közben tegyük az egész vállalkozást egy nagy bulivá, ami a kandi kamera és a dokumentumfilmek elemeit vegyítve vélhetően másokat is szórakoztatni fog.

Tovább

Miért lennél Origo, ha Twitter is lehetsz?

Vajon mi történne, ha egyszer csak mindannyian elhinnénk, hogy meg tudjuk változtatni a dolgokat magunk körül, és képesek vagyunk fejlődni az élet bármely területén? Ha észrevennénk azokat a hétköznapi szituációkat, ahol másoknak segítségre, vagy csak egy kis törődésre lenne szüksége, és a felismerés után akár egyedül is cselekedni mernénk? Talán hallottál mostanában a magyar Hősök Tere Projektről vagy az eredeti, amerikai Heroic Imagination Project kezdeményezőjéről, Philip G. Zimbardo pszichológusról. Esetleg láttad a kampányvideót, ahol különböző szituációkat generálnak önkéntesek alkalmat adva a járókelőknek a segítségnyújtásra. A kezdeményezés azonban ennél ambíciózusabb. Megpróbál egy eszközt adni a kezünkbe ahhoz, amiről idehaza mindig sokat beszélünk, de korántsem teszünk érte annyit, mint kellene. Megpróbál eszközt adni gondolkodásmódunk újratervezéséhez. 

Tovább

Van már terved a választás napjára?

Vasárnap irány újra a szavazófülke, ahol most az európai parlamenti választáson adhatjuk le voksunkat a nekünk tetsző párt listájára. Az országgyűlési választás alacsony részvételi arányából kiindulva kezdetben még mindenki 30 százalék alatti negatív hazai részvételi rekordot jósolt, azonban a legutóbbi felmérésében a Nézőpont Intézet 39, a Tárki 42, a Medián pedig 46 százalékos választói aktivitást mért. Bármelyik is teljesül, az még mindig jelenthet pozitív csúcsot a 2004-es EP-választás 38,50 százalékos és a 2009-es 36,31 százalékos eredményéhez képest. Persze, azért be kell látnunk, hogy a 30-40, de még az 50 százalék körüli részvételi arány se túl magas.

Tovább

A pénz így boldogít

A pénz és az idő két olyan dolog, amiből bármennyi áll a rendelkezésünkre, azt általában kevésnek érezzük. Intuíciónk azt súgja, hogy minél több van belőlük, annál boldogabb lesz az életünk. Számos bizonyíték van azonban rá, hogy megérzésünk becsap minket. Személyes boldogságunk fokozása szempontjából nem az számít, hogy mennyi pénzünk vagy időnk van, hanem hogy miként gazdálkodunk e két alapvető erőforrásunkkal.

Tovább