Miért lennél Origo, ha Twitter is lehetsz?

2014. július 01. - gergonagy

Vajon mi történne, ha egyszer csak mindannyian elhinnénk, hogy meg tudjuk változtatni a dolgokat magunk körül, és képesek vagyunk fejlődni az élet bármely területén? Ha észrevennénk azokat a hétköznapi szituációkat, ahol másoknak segítségre, vagy csak egy kis törődésre lenne szüksége, és a felismerés után akár egyedül is cselekedni mernénk? Talán hallottál mostanában a magyar Hősök Tere Projektről vagy az eredeti, amerikai Heroic Imagination Project kezdeményezőjéről, Philip G. Zimbardo pszichológusról. Esetleg láttad a kampányvideót, ahol különböző szituációkat generálnak önkéntesek alkalmat adva a járókelőknek a segítségnyújtásra. A kezdeményezés azonban ennél ambíciózusabb. Megpróbál egy eszközt adni a kezünkbe ahhoz, amiről idehaza mindig sokat beszélünk, de korántsem teszünk érte annyit, mint kellene. Megpróbál eszközt adni gondolkodásmódunk újratervezéséhez. 

great-teacher.jpgFotó: hanging chad

Másoknak segítessz? Mekkora lúzer vagy!

A másfél hete tartott Heroikon Konferencia elején Kepes András rögtön azzal kezdte, hogy az ő optimizmusszintjét bizony meghaladja ez az egész. Az óvatos, kételkedő hozzáállást a magyar előadók zöme tovább erősítette a társadalmunkról régóta kiábrándító képet festő közvélemény-kutatások és nemzetközi összehasonlító vizsgálatok eredményeinek a számbavételével.

Kepes szerint a hősies viselkedésnek abból a tényből kellene fakadnia, hogy mindannyian emberek vagyunk. A legkülönbözőbb vallások tanításai is ezt a hozzáállást hirdetik, ma mégis abba az irányba tolódnak el a társadalmi normák, hogy hülyének nézik azt, aki másokra gondolva jót cselekszik. Pedig a hősöknek fontos szerepük lenne világképünk stabilizálásában, önértékelésünk, önbecsülésünk, identitásunk megerősítésében.

A stabil, autonóm személyiséggel rendelkező igazi hősök elszaporodásának ugyanakkor nem igazán kedveztek Magyarországon a történelmi és a társadalmi feltételek. A tekintélyelvű gondolkodás dominanciája vagy az államszocializmus egyenlősdi szemlélete miatt inkább személyi kultuszt, a munka és végül a tömegkultúra "hőseit" kaptuk a nyakunkba. 

Harcunk a hobbesi dzsungelben

Forgács József szociálpszichológus a hobbesi dzsungelhez hasonlította a mai Magyarországot, ahol mindenki mindenki ellen harcol a saját és családja túléléséért. Az emberek gondolkodása nálunk a dél-amerikai országokhoz hasonlóan zárt. Igazságtalannak érezzük a világot, bizalmatlanok vagyunk és hiányzik az egyéni autonómia, így a hőseink is inkább csoporthősök, akik nem igazán törnek ki a csoportnorma keretei közül.

Amikor történelem tankönyvek szövegeit elemezték, kiderült, hogy elsősorban a negatív érzelmek dominálnak bennük. Bűnbakokat keresve másokat hibáztatunk a negatív eseményekért (különösen Trianonért, a Habsburg-uralomért és '56-ért). Nem érezzük felelősnek magunkat, hisz ezeket mi csak elszenvedtük, áldozatok voltunk. A kudarcos történelmi tapasztalatok mellett ugyanakkor igényünk van a pozitív identitásra, több mint hetven százalékunk a világ legszebb helyének saját hazáját tartja.

Individualista ország vagyunk, de mire megyünk vele?

Többen idézték fel Geert Hofstede holland szociálpszichológus nemzetközi összehasonlító vizsgálatait a kulturális dimenziókról. Magyarország eszerint az individualizmus szintjét tekintve a világ négy legindividualistább országának az egyike az USA, Nagy-Britannia és Hollandia mellett. Csermely Péter biokémikus, hálózatkutató azt emelte ki, hogy a másik három országgal szemben ugyanakkor mi nem szeretünk együttműködni, és nem is tudunk (különösen a hollandok jók ebben), továbbá önértékelési és kockázatvállalási zavarokkal is küzdünk (nem úgy, mint az amerikaiak és a britek). Kreativitásunk, rejtett képességeink nem tudnak hasznosulni, az országokat GDP-jük szerint rangsoroló listán jóval hátrébb állunk, mint a nemzetekben rejlő lehetőségeket tükröző listákon.

individualism-map.gifTérkép: Eupedia

Nem mindegy a "mindset"

A magyarok pesszimizmusának, passzivitásának és közönyösségének vég nélkül sorolhatjuk az okait, ám szűkszavúbbak vagyunk, mikor az a kérdés kerül szóba, hogy hogyan változtathatnánk ezen. A konferencián elhangzott egy lehetséges javaslat Jeremy Frith és Rachel Sharp jóvoltából, akik saját közvetlen környezetüknek, a Franciaország és Nagy-Britannia között fekvő Guernsey (a Csatorna-szigetek egyike) lakóinak a gondolkodásmódján szeretnének változtatni. 

Az általuk ismertetett elmélet egészen véletlenül pont ahhoz a pszichológushoz köthető, akire az előző, választói mozgósítással foglalkozó blogbejegyzésemben már hivatkoztam. Ő Carol Dweck, jelenleg a Stanford pszichológia oktatója, aki szerint egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan gondolunk a saját személyiségünkre, intelligenciánkra, félénkségünkre, társas készségeinkre, kompetenciáinkra, stb. Változtathatatlan természetes adottságként (fixed mindset), vagy inkább megváltoztatható, fejleszthető készségként (growth mindset). Környezetünk, családunk meghatározó befolyással van arra, hogy melyik gondolkodásmódot tesszük magunkévá, de változtathatunk saját szemléletünkön, sőt, azt meg is taníthatjuk másoknak. A két gondolkodásmódot a bejegyzésben most az érthetőség kedvéért adottságfókuszú és fejlődésfókuszú gondolkodásmódként emlegetem majd, de szokták rögzült (fixed) és fejlődő (growth) szemléletmódként is fordítani őket.

Dweck a kollégáival New York-i iskolákban vizsgálta, hogy az elismerés gondolkodásmódok szerint különböző formái milyen hatással vannak a diákokra. 400 negyedikes diákot hívtak ki egyesével az osztálytermeikből, és az intelligenciájukat mérő, viszonylag könnyen kirakható puzzle játékokat adtak nekik. Mikor készen voltak, a kutató értékelte a munkát, és egyetlen rövid megjegyzéssel megdícsérte a diákot. Az elismerések tartalma azonban nem mindenkinél volt ugyanaz. A diákok felét az intelligenciájáért dícsérték meg ("Jól teljesítettél, biztos nagyon okos vagy."), felét az erőfeszítésért ("Jól teljesítettél, biztos szorgalmasan dolgoztál a feladaton.").

A következő körben a diákoknak választaniuk kellett kétféle puzzle-készlet között. Az egyikről annyit tudtak, hogy jóval nehezebb lesz az előzőnél, de sokat tanulhatnak belőle, míg a másikról azt mondták, hogy hasonlóan könnyű lesz, mint a legelső kirakós. A korábban az erőfeszítésükért megdícsért gyerekek 90 százaléka a nehezebb készletet választotta, vállalta a kihívást, kész volt a tanulás érdekében erőfeszítést tenni úgy is, hogy esetleg kudarccal jár. Akiket az első kör végén az intelligenciájukért dícsértek meg, többségükben (kb. 70 %) a könnyű tesztet választották. Ők féltek a kihívástól, az esetleges kudarctól, ami esetleg megingathatja azt az első feladatban megerősített képet, hogy mennyire okosak. 

A kísérlet egy másik változatában épp a kudarc kezelésének eltérő módjaira voltak kíváncsiak. Itt az első kör ugyanaz a könnyű puzzle volt, a végén az elismerés különböző formáival. Viszont a második körre borítékolni lehetett, hogy senki nem tudja majd teljesíteni a feladatot, mert az idősebb gyerekeknek készült. Akiket az első körben az erőfeszítésért dícsértek meg, azok lelkesen végezték a számukra teljesíthetetlen feladatot is, élvezték a kihívást. A kudarcot többek között a koncentrálás elégtelenségével magyarázták. Az intelligenciájukért megdícsértek szerint a kudarc annak volt a bizonyítéka, hogy mégse annyira okosak. Ők végig feszültnek mutatkoztak a feladatvégzés során, legjobban az egyébként nagyon okos lányok borultak ki azon, hogy nem sikerült bizonyítaniuk.

A harmadik körben újra az egyszerű puzzle következett, amit azonban az erőfeszítésért elismertek az első körhöz képest 30 százalékkal jobban, az intelligenciájukért megdícsértek viszont 20 százalékkal rosszabbul teljesítettek.

A kísérletből jól látszik a kétféle gondolkodásmód, és következményeik. Az adottságfókuszúak csak olyan feladatot vállalnak vagy végeznek kitartóan, ami a saját magukról alkotott képet biztosan visszaigazolja, míg a fejlődésfókuszúak élvezik a kihívásokat. Az adottságfókuszúak a kudarcot képességeik elégtelen voltával magyarázzák és nem is próbálkoznak tovább egy adott területen, míg a fejlődésfókuszúak azt mondják, biztos nem adtak bele mindent, tehát legközelebb még sikerülhet, csak próbálkozniuk, tanulniuk, fejlődniük kell.

A kétféle szemléletmód következményei nem csak az iskolai környezetben jelennek meg, mint ahogy az Carol Dweck 2006-ban megjelent Mindset című könyvéből is kiderül. A családi életben, a sportban, az üzleti életben, de a párkapcsolatokban is meghatározó szerepük van. Ha valaki adottságfókuszú, akkor például a párkapcsolatában elsősorban az elismerést keresi, míg a fejlődésfókuszú gondolkodásúak érelemszerűen a fejlődés és a tanulás lehetőségét.

A társadalom szintjén megfogalmazva, ha van egy ország, ahol az emberek többsége passzív, fél a kihívásoktól, nem bízik a saját képességeiben, miközben azért elismerésre is vágyik, tehát inkább adottságfókuszú gondolkodásmódot követ, akkor megtanítható a másik, fejlődésfókuszú gondolkodásmódra. A kétféle szemlélet sajátosságait és következményeit ezért érdemes már a tanárképzés során átadni a tanároknak, akik közvetíthetik diákjaik felé, illetve ennek szellemében végezhetik oktató, nevelő munkájukat.

mindset.gif

 Infografika: Nigel Holmes

Ne legyél Origo, ha Twitter is lehetsz!

A fejlődésfókuszú gondolkodásmód lényegét Halácsy Péter, a Prezi egyik alapítója és a magyar Hősök Tere Projekt kezdeményezője fogalmazta meg a legérzékletesebben azzal, hogy nem kell Origonak lennünk, ha Twitter is lehet belőlünk. Bármikor kipróbálhatunk valamit, amit addig még nem csináltunk, annak érdekében, hogy elérjünk egy általunk vágyott célt. Szerinte egy vállalkozásnak is pont ez a lényege. Ez is hősiesség. Ahogy egy startup is lehet hősies. Olyan növekvő szervezet, ami nagy hatást szeretne elérni. Például változtatna az emberek gondolkodásmódján egy társadalmi kezdeményezés meghonosításán keresztül.

Zimbardo: Szuperképességünk az emberi gondolkodás

Philip Zimbardo 2010 szeptemberében indította útjára a Heroic Imagination Project (HIP) nonprofit szervezetet azzal a céllal, hogy elsősorban középiskolásokat tanítson meg rá, hogyan lehet hatékonyan cselekedni kihívást jelentő helyzetekben. Egy oaklandi és egy Los Altos-i iskolában indult a program. Az egyikbe főleg alacsony jövedelmű családokból származó, kisebbségi csoportokhoz tartozó diákok, a másikba inkább középosztálybeliek járnak. Ők a szociálpszichológia néhány, a hősies viselkedéshez köthető alapelvét sajátíthatták el, a legismertebb kísérletekről mutattak nekik videókat (Zimbardo stanfordi börtönkísérletéről, Milgram sokkgenerátoros kísérletéről, stb.), melyek mind a helyzeti tényezők viselkedésünket befolyásoló szerepére mutatnak rá, és arra, hogy miként lehet a szituációs nyomáson felülkerekedve hősiesen cselekedni. A HIP ma már több országban is jelen van, például Svédországban és Olaszországban. A brit, a lengyel és az izraeli tapasztalatokról a budapesti konferencia egy-egy előadója is beszámolt.

10271534_653326094738073_2495355545283205296_n.jpg

A projekt magyar változata, a Hősök Tere tanároknak, iskolapszichológusoknak és gyerekekkel foglalkozó szakembereknek tart képzéseket, melyeken a fent említett szemléletmódok (mindsets) mellett a járókelő hatást (bystander effect) is alaposabban megismerhetik az érdeklődők.

A bejegyzés trackback címe:

https://kiserletizona.blog.hu/api/trackback/id/tr526421617

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.