Miközben az amerikaiak a kutatások szerint rendre alulbecslik a tényleges jövedelmi és vagyoni különbségeket, addig Magyarországon az emberek által észlelt egyenlőtlenség nagyobb annál, mint azt az objektív mutatók alapján várni lehetne. Valójában az Európai Unió és az OECD országainak alacsony vagy közepes jövedelmi egyenlőtlenségekkel jellemezhető csoportjához tartozunk, de az előző években a társadalmi különbségek növekedését tapasztalhattuk, ami szubjektív értékelésünkre is hatással van.
Illusztráció: Trouth.org/Flickr
Döntéseinket és cselekedeteinket a legtöbbször nem statisztikai adatok befolyásolják, hanem az, hogy mit gondolunk egy adott dologról, milyen érzelmeink, várakozásaink, közvetlen tapasztalataink vannak vele kapcsolatban. Különösen akkor van ez így, ha nem vagyunk birtokában pontos és hiteles információknak, de döntenünk, cselekednünk kell, mondjuk egy politikai választás alkalmával (akár úgy, hogy a passzivitás, az otthon maradás mellett döntünk).
Ha hirtelen mondjuk valaki azután érdeklődne, hogy vajon ma Magyarországon a jövedelmek hány százalékát kapja a társadalom leggazdagabb 20 százaléka, és mekkora hányadát a legszegényebb 20 százalék, valószínűleg csak becslést tudnánk mondani. Arról is lenne véleményünk, hogy milyen arányú elosztást tartanánk igazságosnak. Azonban néhány, a közelmúltban végzett kutatás eredményéből ítélve a valóság sokszor meglepően távol állhat mind az általunk észlelt, mind a méltányosnak érzett arányoktól.
Többek között a 2011-ben kibontakozó Occupy-mozgalomnak és Thomas Piketty francia közgazdász pár napja magyarul is megjelent 2013-as könyvének (A tőke a 21. században) köszönhetően egyre többet hallani a világban tapasztalható társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségekről. Az Occupy politikai jelszava (Mi vagyunk a 99 százalék!) arra utal, hogy az amerikai lakosság 99 százalékának a kezében jóval kisebb vagyon koncentrálódik, mint a maradék 1 százaléknál. Piketty pedig gazdaságtörténeti elemzésében szintén a világban tapasztalható egyenlőtlenségek alakulására, folyamatos növekedésére hívja fel a figyelmet. Nem véletlen, hogy mindezek farvizén számos egyéb kutatás születik mostanában, például olyanok, melyek az egyenlőtlenség szubjektív érzékelésének a vizsgálatára összpontosítanak.
Tényleges, észlelt és méltányosnak tartott vagyoni egyenlőtlenség
Mit gondolunk a vagyoni egyenlőtlenségekről? Mekkora vagyona (megtakarítása, vagyontárgya, ingatlana, részvénye, stb.) van szerintünk a háztartások legszegényebb 20 százalékának, a következő 20 százaléknak, és így tovább a népesség leggazdagabb ötödéig? A vagyon milyen arányú elosztását éreznénk ideálisnak?
Michael Norton és Dan Ariely 2011-ben publikált kutatásukban több mint 5000 amerikait kérdeztek erről. Az átlag szerint a leggazdagabb 20 százalék a vagyon 59 százalékát birtokolta akkoriban, a legszegényebb 40 százalék pedig csak kb. a 9 százalékát (a lenti diagram középső oszlopa). A valóság azonban nagyon eltért ettől (felső oszlop). A háztartások leggazdagabb 20 százaléka ugyanis a vagyon több mint 84 százalékának, a legszegényebb 40 százalék pedig a vagyon 0,3 százalékának volt a birtokosa abban az időben! Csak a Walton-család tagjai (a Walmart áruházlánc tulajdonosai) nagyobb vagyonnal rendelkeztek, mint az amerikai családok 42 százaléka együttvéve!
A megkérdezettek ehhez képest persze teljesen más arányokat tartottak volna igazságosnak is (a diagram alsó oszlopa). A leggazdagabb ötödnek a vagyon 32 százalékát adták volna, a legszegényebb két ötödnek pedig 25 százalékot. Érdekes módon, bármilyen társadalmi csoportot kérdeztek, akár republikánusokat, akár demokratákat, akár gazdagokat, akár szegényeket, nőket vagy férfiakat, mindannyian a valóságosnál méltányosabb elosztást szerettek volna. (Teljes egyenlőséget a megkérdezettek közül senki nem kívánt.)
A vagyoni egyenlőtlenség mellett más - azzal szorosan összefüggő - területekre is rákérdeztek, és azt tapasztalták, hogy az egyenlőtlenség különösen az egészségüggyel és az oktatással kapcsolatosan piszkálta az emberek csőrét, vagyis ott, ahol az érintettek (pl. csecsemők, gyerekek, fiatalok, betegek, idősek) aligha tehetőek felelőssé a körülményeikért, és nem képesek önállóan képviselni az érdekeiket.
Mekkora egy vállalatvezető vagy egy miniszter keresetének egy szakképzetlen munkás keresetéhez viszonyított aránya?
Tavaly szintén Michael Norton vizsgálta egy munkatársával (Sorapop Kiatpongsan) a jövedelmi arányokban észlelt különbségeket. 40 országban (köztük hazánkban is) körülbelül 55 ezer embert kértek arra, becsüljék meg, hogy mekkora egy vállalatvezető, illetve egy kormánytag keresetének egy szakképzetlen munkás keresetéhez viszonyított aránya. Aztán megkérdezték, hogy milyen arányt tartanának igazságosnak. A vállalatvezető/képzetlen munkás jövedelmének arányát az amerikaiak társadalmi hovatartozástól függetlenül 30:1-re becsülték, méltányosnak a 7:1 arányt tartották volna. Az arány a valóságban 354:1 volt (ötven éve pedig még csak 20:1)!
Az amerikaiak tehát rendre alulbecslik a tényleges jövedelmi/vagyoni különbségeket, és ezektől igencsak távol állnak az általuk ideálisnak tartott elosztási arányok. Vagyis annak ellenére, hogy a különbségek növekedéséről sokat hallani, csak kevesen érzik azt igazán komoly problémának. Nem véletlen, hogy 2011 után az Occupy-mozgalom sem húzta sokáig, bár kétségkívül erősítette a téma jelenlétét a közbeszédben.
Egy idei tanulmány azt is felvetette, hogy a gazdasági és társadalmi különbségek pozitív irányba torzító észlelésének az oka a kifejezetten az amerikaiakra jellemző túlzott optimizmus lenne. Az a hit, hogy bárki, aki keményen dolgozik, az körülményeitől függetlenül előrébb juthat. A kutatás szerint ugyanis a felfelé irányuló társadalmi mobilitásnak, a felemelkedés lehetőségének a mértékét felülbecslik az USA-ban (a szegények és a politikai szempontból konzervatívabb nézeteket vallók jobban, mint a gazdagok és a liberálisabb nézeteket vallók).
A teljes képhez hozzátartozik, hogy az Egyesült Államokban jelenleg van is honnan pozitív irányba torzítani, hiszen az ország a nyugati államok között a legegyenlőtlenebb, a társadalmi mobilitás pedig sokkal kisebb, mint a szomszéd Kanadában vagy Európában.
Jövedelmi egyenlőtlenség Magyarországon
A korábban említett 2014-es kutatásban Magyarország is azok között az országok között volt, ahol az észlelt és a méltányosnak tartott jövedelemarányok különbségeit vizsgálták. A tanulmányban található diagram szerint mind a vállalatvezető/szakképzetlen munkás (bal oldali diagram), mind a kormánytag/szakképzetlen munkás (jobb oldali diagram) jövedelmi arányok esetében a közé a 6-10 ország közé tartoztunk a 40-ből, ahol jól láthatóan a legnagyobb az eltérés a becsült és az ideálisnak tartott arányok között.
A tényleges jövedelemarányokat ugyan hazánk esetében itt külön nem elemezték, de több nemzetközi összehasonlító vizsgálat és adatfelvétel (ISSP, Eurobarometer) azt mutatja, hogy a magyarok által észlelt egyenlőtlenség nagyobb annál, mint azt a tényleges mutatók alapján várni lehetne. Magyarországon rendre az egyik legmagasabb a jövedelemegyenlőtlenség mértékét túlságosan nagynak érzők aránya, miközben hazánk valójában az átlagnál kisebb vagy közepes mértékű egyenlőtlenségi mutatókkal jellemezhető országok közé tartozik az Európai Unióban és az OECD-térségben.
Nagy hatással lehet véleményünkre az egyenlőtlenség fokozatos növekedésének a tapasztalata. A nyolcvanas évektől 1995-ig nőtt a jövedelmi egyenlőtlenség mértéke, 2005-ig alig változott, a gazdasági válságig csökkent, azóta pedig újra növekszik. Az utóbbi években leginkább a társadalom legfelső (leggazdagabb) ötödének a részesedése nőtt, a legalsó (legszegényebb) ötödé pedig csökkent:
Forrás: KSH (A háztartások életszínvonala)
Az Eurostat adatai szerint a tavalyi évben így nézett ki nálunk az egyes jövedelmi ötödöknek az összjövedelemből való részesedése: